Honcz Ricsi 

Körülbelül 6 éves lehettem amikor az első emlékeim vannak a horgászatról. Akkor a horgászat nekem azt jelentette, hogy elmentem a nagypapámmal a tóhoz, vittünk kenyeret és dobáltam be a vízbe a darabjait. Megvártam amíg odajönnek a halak a lebegő kenyér darabokhoz és nekiállják leszippantani a felszínről. Ezután a kék kis botomat a kézbe vettem, a parafa úszó alatt lévő horogra rátűztem a kenyérgyurmát és bedobtam a szerelést. A boton egy tároló orsó volt, persze ezt csak később tudtam meg, hogy az a neve. Így kezdődött minden! Ahogy teltek a nyarak, úgy ismertem meg a felszerelés darabjait, a tóban élő halakat és pár apró trükköt, innentől kezdve tudatos vadászat volt ez a halakra. Mindig csodáltam a vízi életet, a felszín alatti világot, ami nekem maga volt a nyári szünet. Erről szólt a nyári szünet a papáéknál a hegyen. Persze voltak más emlékezetes dolgok is, a tehenek, méhék, a traktorral való munka, mert a nagyapámmal töltött minden nap emlékezetes maradt valami miatt. Igazi munkás ember volt, aki a munka után is dolgozott az állatokkal, szőlővel, méhekkel. Életem első hala nem tudom mi volt, de az első pontyomra tisztán emlékszem! Leírhatatlan élmény volt és vittem a hegyi házhoz egy plé vödörben az első pontyomat. Szerintem ott, abban a pillanatban egy életre belevésődött az agyamba az öröm, a kezembe a horgászbot nyele, az orromba az a tipikus vízpari illat és a szívembe a hála, hogy megtanította nekem ezt a hobbit, játékot. Ekkor már egyedül is elmehettem horgászni, pedig 8 éves lehettem csupán. De sajnos hamar véget ért a nyári öröm. A család valamiért szétszéledt, megszakadt a kapcsolat, vita volt az egész családban. Innentől kezdve nem volt igazi nyári szünet többet. Persze mindig elteltek az iskolai szünet hónapjai, de valahogy hiányzott valami az agyamból,tenyeremből és a szívemből. Teltek az évek és egyszer csak elköltöztünk egy másik faluba. A falu neve Murarátka, ami akkor még nem sokat mondott nekem. Az új gyerek barátoktól hallottam, hogy a Mura, meg nézzük meg stb. Ekkor jöttem rá, hogy a kertek alatt száguld, hömpölyög egy folyó és arról kapta a nevét a kis zalai falu. Már akkor előjött az a bizonyos érzés ami évekkel azelőtt is bennem volt nyaranta. A falut kettéválasztja egy holtág, amikor oda először lejutottam, megcsapta az orromat egy bizonyos illat. Az illat ami hat éves koromban beleéget az orromba és akárhova is megyek és érzem ezt az illatot, tudom, hogy valahol a környéken víz van. 

Egy bottal mindent meg tudtam csinálni, de persze a mogyoró bot mindig a compózás fő kelléke volt. Ha tehettem a parafa dugó úszót használtam, de azt már én alakítottam igazi formára. Érdekes, hogy akkor a 0,35-ös zsinórral is tudtunk compókat fogni, most a tizenhatost sem akarja felvenni. Nagyon sok év eltelt, mire újra találkoztam a nagyapámmal, csak már egy kórház ágyában feküdt, a szíve rosszalkodott. A jó Isten adott nekünk még egy évet, hogy együtt horgászhassunk pontyra egy kavicsbánya tavon pár alkalommal, de most már én mondhattam neki ötleteket, újdonságokat. Vett még magának egy pár dolgot a horgászathoz remélve, hogy tudunk együtt pecázni, de sajnos a sors mást írt neki meg. Bekerült az intenzív osztályra és elment közülünk. A szívem összeszorult amikor megtudtam, mert még tervezett az unokájával menni, pecázni vagy csak szimplán 13 évnyi szünetet, belepasszírozni hetekbe, hónapokba. Átélni azokat a pillanatokat, érzéseket ami neki is sokat adott, mert mint később megtudtam a kis tó medrét nekünk, az unokáinak ásta, telepítette hallal és gondozta őket. A tó most is megvan és még halak is élnek benne. Kárászok, keszegek népesítik be, de már nem olyan. Kisebb lett, vagy én lettem nagyobb és csak kisebbnek tűnik? Valószínű.  

Egy- két évvel a költözés után már a Mura menti kis vizeket jártam horgászbottal. A betegség amiből nem tudtam kigyógyulni, újra felütötte a fejét és kínozni kezdett. Kínlódtam, ha nem lehettem a holtágparton, a természetben. A helyi pecásoktól, haveroktól hamar sikerült ellesnem a peca csínját-bínját. Ők már ide születtek, igazi vízi srácok voltak, sokat köszönhetek nekik. Az első pecabotom a holtágon egy mogyoró vessző volt és tökéletesen működtek a kárászok és a compók ellen vívott, néha már már kegyetlen küzdelemben. Ezután ősszel jött a csuka szezon, ami számomra teljesen ismeretlen volt addig. A hármashorog, drótelőke és a kishal hátba szúrása új ismereteket adott, ragadozó horgász is lettem. De ehhez már kellett valami normális orsó is, így apám cuccai között mindig ellejmoltam valamit. Ő is lejárkált horgászni, de nem tudta megbetegíteni soha. Eljött a következő év és születésnapomra megkaptam az első igazi botomat és orsómat sok aprósággal. Emlékszem, hogy rendesen megsirattam, az örömöm leírhatatlan volt. Így már tudtam menni a folyóra is horgászni, csukázni, fenekezni. 

Egy dolog ami nem változott meg húsz év alatt, az illat! Ez az illat soha nem múlik el, mindig ott marad abban a kis völgyben az akácok között. Közben lett egy kisfiam és két évesen már spiccbot volt a kezében, remélem sikerül ez a fertőzés. Közel 20 éve pergetek, de ebből aktívan 17 éve űzöm a ragadózókat, ekkor vettem az első pergető felszerelésemet. Ez idő alatt rengeteg víz lefolyt a Murán és rengeteg tapasztalatot szereztem a saját és mások ötletei alapján. Tudatos pergetőhorgász lettem, ami szerintem a legfontosabb ebben a műfajban. Nehéz elsajátítani az összes halunk szokásait, de másképp lehetetlen úgy elindulni, hogy azt a halat fogjuk amit szeretnénk. Azok a fiatalok akik ebben a hobbiban szeretnék megtalálni az örömüket először az alázatot kell megtanulni! Meg kell alázkodni a természet és a víz előtt, mert ahonnan a szórakozásukat akarják kiélni, ott bizony nem lehet alázat nélkül a természet része lenni. Akkor tudjuk értékelni azt amit ez a hobbi adni tud. A pergetés és legyezés pedig a hab a tortán! A legkisebb patakoktól kezdve a legnagyobb folyamig, a cél mindig a kímélet és a felelősség teljes gondolkodás, mert mi emberek tudjuk óvni azt amit ajándékba kapunk a vizeinktől. Nekem ez a pergetés!